2011. augusztus 21., vasárnap

Sain Gábor
AZ ÉLET MŰ
Michel Houellebecq: A térkép és a táj

A könyv borítóján egy érdekes szögből fényképezett Michelin térkép részlete látható. Ez nem olyan kép, amit Jed Martin, a könyv főszereplője készített. Ezen a képen, a térképen kartonpapírból kivágott rácsokat helyeztek és úgy fotózták le. A rácsok hálószerűen fedik el a térképi tájat. Az elemző értetlenül áll, mit is akarnak szimbolizálni ezek az aszimmetrikus kockák. Ezért inkább elmeséli, hogyan találkozott először Michel Houellebecq könyveivel. Akkoriban egy könyvesboltban dolgoztam. Vevő nem sok akadt, ezért volt időm olvasgatni. A boltban elég kötet volt, amik közül kedvemre válogathattam. Egyszer a polcok között nézelődve megakadt szemem az egyik könyv gerincén. A sötétkék gerincen fehérrel a szerző neve, Michel Houellebecq, alatta sötét rózsaszínnel a cím: Egy sziget lehetősége. Elolvastam a fülszövegét, amiből megtudtam, nem ez a szerző első magyarul megjelent regénye. Nem csak a fülszöveg, hanem a könyv borítóján lévő kietlen köves táj is felkeltette az érdeklődésem. Elolvastattam kollégámmal a szöveget, aki azt mondta; te is pont ilyen vagy, olvasd el. Elolvastam, tetszett. A többi könyvét is elolvastam, azok is tetszetek.
Így hát nagy kíváncsisággal vártam a következő regényét, A térkép és a tájat. Olvasás közben Armin van Buuren feat Jaqueline Govaert – Never Say Never című számát hallgatom. Minden bizonnyal ő korunk Mozartja. A szakértők szerint ízig-vérig művészregényt tart kezében az olvasó. Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem fogom írásomban.
Houellebecq két férfi leírásával kezdi történetét. Balzaci vagy stendhali regénykezdet ez. Aztán az olvasó rájön, hogy a két férfi nem a regény, hanem a könyv főhősének, Jed Martin festményének szereplője. A kép címe: Damien Hirst és Jeff Koons felosztja a képzőművészeti piacot. Jed a képet soha nem fejezi be. A nulladik fejezet végén megsemmisíti festményét. Ezzel a gesztussal Houellebecq bevallja, Jed Martin az a szereplő, akibe a legtöbbet rakta saját magából. Hogy alátámasszuk ezt az állítást, elég fellapozni A csúcsont, amelyben Agatha Christie regényét, a Hétvégi gyilkosságot elemzi. Ebben a könyvben Christie önmagát akarta ábrázolni egy Henrietta nevű szobrásznő személyében. Henrietta a könyv egy bizonyos pontján megsemmisíti szobrát, ami az alkotás kínjáról szól. Jed is ezért tépi szét festményét, de Christie nem csak ezt akarta ábrázolni, „hanem …a minden alkotóművészre jellemző különleges szenvedést (…) azt, hogy a művész és a világ közé könyörtelenül beékelődő esztétikai szűrő miatt egy művész képtelen arra, hogy igazán boldog vagy boldogtalan legyen (…) nyilvánvaló volt, hogy őszinteségre törekedett. Sajnos azonban Henrietta alakja, a művészé, aki valamiképpen a világ szegélyén él, és csak kettőzötten, kétértelműen, (…) tudja látni a dolgokat, meglehetősen érdektelenre sikeredett.” Mivel Christie krimit és nem művészregényt írt. Ezt a részletet olvashatjuk úgy is, mint egy korai jegyzetet A térkép és a tájhoz. Vagyis Houellebecq kilenc évig hordta magában ennek a regénynek a tervét.
Az első részben nagy vonalakban megismerjük Jed gyerekkorát. Anyja öngyilkossága után apja neveli, majd beadja egy bentlakásos iskolába. Houellebecq nem számol be olyan részletesen Jed gyermek- és kamaszéveiről, mint az Elemi részecskékben Brunóéról. Különben is, Jed Martin inkább Michel Djerzinskire hasonlít. Megszállott alak, aki csak munkájának/művészetének él. Houellebecq a művein keresztül mutatja be Jedet. Első komoly műve a Háromszáz tárgy a vaskereskedésből címet viseli. Ezzel az anyaggal jelentkezik a Képzőművészeti Főiskolára, ahová fel is veszik. A Főiskolán töltött hat év alatt egy Linhof Master Technika Classic típusú kamerával készít képeket a világ kézműves termékeiről. Minden őt körülvevő tárgyat lefotóz, legyen az villa, colt, falinaptár, összesen tizenegyezer képet készít. Jed Martin képei valójában ready-made-ek, túllépve a Marcel Duchamp által megfogalmazott kereteket. Egy tárgy a maga kézzel fogható valóságában, kiemelve közegéből új nézőpontot hoz létre a tárgy és a szemlélő között. Jed nem egy tárgy kézzelfogható valóságát emeli műalkotássá, hanem annak képét. Minden ember először képeken találkozik a művészeti alkotásokkal. Így természetesnek is mondható, hogy Jed fényképeken örökíti meg az őt körülvevő világot. Művészeti alkotássá léptetve elő azokat. Houellebecq nagy alapossággal írja le a fotók elkészítésének technikai részét.
A főiskola elvégzése után egy ideig apja raincy hazában él, ahol majd később minden szentestét együtt töltenek. Mint Michel az Elemi részecskékben, aki nagynénje raincy házában karácsonyozik. Apjával vidékre utaznak nagyanyja temetésére. Jed eközben lezárta magában a tárgyak fotózásának korszakát. Most cél nélkül járkál a világban. Megállnak egy benzinkútnál, ahol Jed életében először találkozik egy Michelin térképpel. Első látásra lenyűgözi a térkép szépsége. „Soha nem látott még ilyen csodálatos tárgyat, amelyben olyan sok érzelem és értelem lüktetett volna, mint Creuse, Haut-Vienne 1/150000 arányú térképe.” A temetés után egy hetet tölt Creuse-ban. A vidéki epizódban emlékszik vissza Jed első szerelmére. Vidékről hazatérve fél éven keresztül Michelin térképeket fotóz. Ez hozza meg életében az első sikert és a második szerelmet, Olga, a szép orosz nő személyében. Olga a Michelin-nél dolgozik, és franciaországi útikönyveket ír. A csúcsonban Valérie egy utazási ügynökségnél dolgozik. Igaz, Olga teljes ellentéte Valérienak, külsőleg és belsőleg egyaránt. Jed sok idejét tölti Olgánál, és üres óráiban Agatha Christie-t olvas. Beköszöntött életébe egy boldog időszak. Mindenkinek vannak ilyenjei, még akkor is, ha nem veszi észre. A kiállítás sikeres, a képeket viszik.
A térképekről készült fényképekről a szerző zavarba ejtően pontos leírást ad. Nem csak a látványról, hanem a fotózás technikájáról is. „Nagyon kicsi, harmincfokos felvételi szöget választott, és maximálisra állította a blendeértékét, hogy nagy mélységélességet nyerjen. Ezután alkalmazta az életlen távolságot és a kékség-hatást a látóhatáron, a Photoshop szűrőit használva.” És így írja le az elképzelt képet: „Az előtérben a breuil-i tavacska és Chatelus-le-Marcheix falucska látszott. Távolabb az utak kígyózva kúsztak be az erdőbe Saint-Goussard, Lauriére és Jabreilles-les-Bordes között, az egész olyan volt, mint egy álombéli táj, tündéri és sérthetetlen. A kép mélyén és bal szélén mintha ködfoltból emelkedne elő, még tisztán kivehető volt az A20-as autóút fehér és vörös szalagja.” Hasonlítanak ezek a képek a Tour de France helikopteres felvételeire a francia tájban. Jed fotóin nem a valós táj jelenik meg, hanem egy térképé. Nem is egy valós térképé, hanem egy térkép elvont képéé, ami csak Jed agyában létezik. Ezek a képek is valójában ready-made-k. A térképek lehetnek a valóságtól való távolodás szimbólumai is. Jed boldog, míg egy nap Olga kilép az életéből. Jed az összes térképekről készült képét sittes zsákokba gyömöszöli, és lehordja őket a szeméttárolóba. Ez volt az a pont, mikor csodálattal kezdtem figyelni Jed Martint. Csak egy alkotó ember tudja, milyen hatalmas erőfeszítés is kell ahhoz, hogy egy művész eljusson saját műveinek megsemmisítéséhez. A rombolást felfoghatjuk az alkotás egy fajtájának is. Houellebecq definíciókat keres a művészet meghatározására, vagy csak a művészet lényegét próbálja megfogalmazni. „…az, hogy művész valaki, elsősorban az alávetettséget jelenti. A művész rejtelmes, váratlanul felbukkanó sugallatok rabszolgája, ezeket a sugallatokat jobb híján, és vallásos hit hiányában intuíciónak lehetne nevezni; üzenetek ezek, amelyek azonban határozott, kategorikus parancsokat közvetítenek a művész felé, és szóba sem jöhet, hogy kivonja magát alóluk (…) Egy ilyen üzenet akár arra is késztetheti a művészt, hogy pusztítsa el egy-egy művét, vagy akár az egész életművét, vagy hogy egy teljesen új irányba induljon el, vagy hogy ne induljon el semerre, hogy ne legyen semmiféle terve, még reménye sem a folytatásra. Ennyiben, és csak ennyiben lehet olykor nehéznek nevezni egy művész helyzetét.” Egy ösztönből alkotó művész vallomása ez, alárendeltség, intuíció, és nehézség semmi más. De felfoghatjuk-e ezt Houellebecq saját vallomásaként művészetéről?
Jed Martin ezután soha többé nem fényképez térképeket. Az alkotó emberek ürességével járt-kelt a városban. Egy napon, szokásos sétája közben egy művészeti bolt előtt találta magát. Itt vásárolta meg egy háromszög alakú dobozban élete első olajfestés alapcsomagját. Tíz éven keresztül festett. Összesen hatvanöt képet. A regény narrátora múlt időben kezd el beszélni Jedről, mint az Elemi részecskék narrátora Michelről. A festményeket az utókor két nagy csoportba sorolja. Első, az egyszerű mesterségek, második a vállalatszerkezetek sorozata. Nem tesz mást, ábrázolja a világot, amiben él. Jed úgy festi le a világot, amiben él, ahogyan ő látja. Ezt saját szavaival így fogalmazza meg; „…egyik képtől a másikig egy mesterséges, szimbolikus teret próbálok létrehozni, ahol olyan helyzeteket tudnék ábrázolni, amelyek bármely csoportra érvényesek.” Minden művészeti alkotás egy új teret alkot a világmindenség tereiben. Jed képei magukon hordozzák a XX. és a XXI. század lenyomatát, hasonlóan a németalföldi festők képeihez, csak éppen a saját korukban. Talán ebből indult ki Houellebecq is, mikor kitalálta, mit is fessen főszereplője. Jed Martin figurája sok apró motívumot hordoz magában Marcel Ducamp és Andy Warhol személyiségéből. Jed képeinek címeit akár Ducamp is adhatta volna, ha nem éreznénk bennük Michel Houellebecq iróniáját. Maya Dubois űrjármű-távvezérlő-asszisztens vagy Bill Gates és Steve Jobs az informatika jövőjéről beszélget. Van ezekben a címekben valami megfoghatatlan.
A második részben visszatérünk a nulladik fejezet végéhez. Jed kapcsolatba lép a könyvbéli Houellebecq-kel, hogy felkérje, írjon bevezetőt a képkiállítására kiadandó katalógusba. Az első találkozással kezdődnek az elméleti beszélgetések, amik minden Houellebecq regény elmaradhatatlan részei. Az Elemi részecskékben Michel Brunóval folytat ilyen beszélgetéseket. Ott Huxley neve, itt pedig William Morris és Charles Fourier neve tűnik fel.
Mért is tért vissza Jed Martin a festészethez? Ezt a kérdést a második rész konfliktusaként is felfogatjuk. Fényképszerű festményein, amiken mégis van valami valószerűtlen, ábrázolja korunk embereit. Ha el akarjuk képzelni, hogyan is nézhetnek ki ezek a festmények, elég, ha megnézzük Szépfalvi Ágnes képeit.
Jed megígéri a könyvbéli Houellebecq-nek, hogy készít róla egy portrét, ezért újra meglátogatja. Vásárol egy Samsung ZRT-AV2-es típusú fényképezőgépet, amivel lefotózza az írót a festményhez. Houellebecq pontosan idéz a gép használati utasításának szövegéből. Mintha a szerző nagyobb jelentőséget tulajdonítana a fényképezőgépeknek, mintsem puszta tárgyak lennének. Az Egy sziget lehetőségében Daniel25 talál egy fényképezőgépet, amiről így beszél: „..eljátszottam egy fénytelen fekete fémvázas kétaknás Rolleiflex fényképezőgéppel: a kallantyú, amivel a filmkazettát lehetett kinyitni, akadálytalanul működött; a blende lapocskái selymes zajjal nyíltak és zárultak vissza, a rekesz mérete attól függött, milyen szám áll a tárcsán.” Érdekes párhuzam, hogy Jed pont ezen géptípus gyártásának a leállítását említi, mikor Houellebecq-kel az ember gyártotta tárgyak pusztulásán elmélkednek. Jed a könyvbéli Houellebecq háromszög alakú dolgozószobáját és az író engedélyével annak kéziratait is lefényképezi. Bepillantást nyerhetünk Houellebecq munkamódszerébe. „Nagyon kevés áthúzás volt a szövegben, de annál több volt a csillag, a csillagokból nyilak nyúltak kisebb szövegrészletek felé, némelyik a margón kívül volt, némelyik külön papíron. Az általában háromszög alakú szövegblokkok közepén újabb csillagokból kiinduló újabb nyilak újabb szövegblokkokhoz vezettek, úgy ágazott összevissza az egész, mint egy fa.” Háromszögletű festék készlet, szoba és szövegblokk. Érdemes megvizsgálni a háromszög szimbolikus jelentését. A csúccsal lefelé néző háromszög a nőiséget, befogadást és az anyagba való törekvést, a felfelé néző a kitörést, szabadságot, kreativitást, férfiasságot, égbe való emelkedést, testet-lelket, és a szellemet szimbolizálhatja. Ám az nem derül ki a szövegből, hogy Houellebecq háromszögének csúcsa merre is nézhet. Az írás szempontjából minden bizonnyal lefelé, hiszen így logikus, hogy a sorok egyre szűkülnek írás közben. A szövegrészek nyilai, csillagai, ágai-bogai akár térképek, vagy tervrajzok is lehetnek.
Houellebecq egy ötven oldalas szöveget küld Jednek. A könyv terében ez az első Jed Martinról készült elemzés. Rövid, kétoldalas összefoglalót kapunk a szövegből. Néhol olyan, mintha Houellebecq saját magáról írta volna. Részletesen elemzi benne a Bill Gates és Steve Jobs az informatika jövőjéről beszélget című képet. A kiállítás sikeres, minden képre adnak ajánlatot, Jed gazdag lesz. A karácsony estét apjával tölti a műteremben. Jed apja halálos beteg, ezért minden bizonnyal ez az utolsó együtt töltött karácsonyuk. Jed apja elmeséli az életét, hiszen dramaturgiailag mindig van egy pont, mikor a főszereplő haldokló apja elmeséli fiának az életét. Nagyra törő építészeti terveiről beszél, kézzel fogható tervekről, amiket majd Jednek kell megkeresnie.
Olga visszatér Franciaországba, és ugyanott akarja folytatni Martinnal, ahol abbahagyták. Jed nem él ezzel a lehetőséggel, úgy gondolja „… létezik egy pillanat, amikor az ember megtehet valamit, és övé lehet a boldogság, ez a pillanat eltarthat néhány hétig, legfeljebb néhány hónapig, de csak egyszer, egyetlenegyszer fordul elő, és ha az ember később vissza szeretne térni ehhez a pillanathoz, az egyszerűen lehetetlen, nincs már helye a lelkesedésnek, a hitnek és a bizalomnak, a haszontalan, de biztos tudás, hogy valami megtörténhetett, létrejöhetett volna, de egyszerűen méltatlannak bizonyultunk az adományra.”  Nem tehetett mást.
Miközben a portrét viszi Houellebecq-nek, arra gondol, soha többé nem fog festeni. Lesznek még tervei, de soha nem fogja megvalósítani. Eszébe jut, mit mondott Houellebecq a regényíróról. „…jegyzeteket készít, és sorokat ír le egymás alá; de ahhoz, hogy belevesse magát egy regény megírásába, meg kell várnia, hogy mindez egységessé, megcáfolhatatlanná váljon, ki kell várnia, hogy egy valódi szükséglet-mag csírázzon ki benne. Az ember soha nem maga dönt egy könyv megírásáról, tette hozzá; egy könyv szerinte olyan, mint egy betontömb, ami akkor dermed meg, amikor akar, és az író cselekvési területe csak annyi, hogy ott legyen, és szorongó tétlenségben várja, hogy magától meginduljon a folyamat.” Az ilyen monológok teszik Houellebecq könyvét igazi művészregénnyé. Újabb beszélgetés Houellebecqel. A visszafelé vezető úton Jed dugóba kerül a hideg téli éjszakában. „…az Audi Allroad A6 tökéletesen kifejlesztett vezetőfülkéjében ül: békésen, örömtelenül, végképp semlegesen.” 
Boldognak kell elképzelnünk Jed Martint.
Ezzel a mondattal zárul a második rész, ami akár tökéletes befejezése is lehetne a regénynek. De nem. Houellebecq a végére rakta a nem várt fordulatot. A harmadik résszel, mintha egy új regénybe csöppennénk. Az olvasó elveszti a talajt, mikor a megszokott szereplők helyet újak veszik magukhoz az irányítást. Egy időre átveszi a történet főszerepét Jasselin felügyelő, aki a könyvbéli Houellebecq brutális meggyilkolása ügyében nyomoz. Az írónak és kutyájának egy ismeretlen személy levágta a fejét, majd felaprította a testüket, és szanaszét szórta a maradványokat a szobában. Ennek a brutalitásáról a szemtanúk viselkedése ad pontos képet. A kemény rendőrök az idegösszeomlás szélére jutnak, mikor meglátják az író holttestét. Már ami megmaradt belőle. Oldalakon keresztül olvasunk Jasselin életéről, anélkül, hogy valami logikát látnánk, mért is közli velünk ezeket a szerző. Ettől eltekintve a könyv harmadik része egy tökéletes krimi. Néhol már túl tökéletes, főleg az ehhez hasonló mondatokkal, amit Jed mond. „…úgy normális, hogy a bűnös elnyerje a büntetését, csak így állhat helyre az egyensúly, a bűnt feltétlenül meg kell büntetni.” Jed segít a nyomozásban. Jasselinal elmennek Houellebecq házába, ahol észreveszi, hogy nincsen meg a festménye. Így a nyomozás egykettőre megoldódik. A gyilkosságot nem egy sorozatgyilkos követe el, pusztán a gyilkolás miatt, hanem tolvaj, magas haszon reményében. Apja meghal, Jed egyedül tölti a szilvesztert, és már egyedül is marad. Így zárul a harmadik rész.
Jed eladja a raincy házat, de előtte elhozza apja tervrajzait, amiket egy jobb kor embereinek tervezett. Jed meglepődik apja tervrajzain, amik Houellebecq kézirataira, vagy térképekről készült fotóira is hasonlíthatnak. „…olyan volt, mint egy neuron-hálózat, a lakósejteket hosszú, görbe, nyitott vagy fedett járatok kötötték össze egymással, és csillag alakzatban ágaztak szerteszét.” Jed elköltözik nagyanyja vidéki házába. Megvásárol egy, a ház mellett lévő erdőrészt, ahol van egy kis tavacska is. Elvonul a világ elől, mint Marcel Ducamp, vagy Claude Monet, és megalkotja élete utolsó művét. Ez az utolsó műve nem hasonlít semmilyen addig alkotott művészeti tárgyhoz sem. Jed utolsó művei inkább Monet tavirózsáihoz állnak közelebb, hiszen Martin kiindulási pontja is a növényvilág volt. Vagy ahogyan ő mondja „…az emberi dolgok is elveszítették a fontosságukat, lassacskán minden eltűnt, leszámítva a növényeket.” És tényleg ezt a végső pusztulást ábrázolja videogramjain: „Az alakok elmerülnek, egy ideig mintha hadakoznának, majd elnyeli őket az egymásra halmozódó növényi réteg. A növényvilág teljes győzelmet aratott.” Houellebecq könyveiben leginkább a pusztulás vízióját szeretem. 
Így az elemzés végén érdemes még elgondolkodni, mért is tűnik fel a szerző alteregója, és mért gyilkolja le magát brutálisan szétmarcangolva, széttépve, akár azt a félkész festményt, amit Jed szakaszt szét a regény nulladik fejezetében. A könyvben Jed új korszakba ér ezzel a mozzanatával, akár csak Houellebecq, aki ezzel a könyvével minden bizonnyal lezárt egy korszakot az alkotói életművében.
Halló, mindenki! Egy fiktív mű keretei között vagyunk.
Magvető, 3490 Ft.        
Sain Gábor
HŐSÖM HELYE
Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról

A csillogó zöld borító egy búzatábla fényképét ábrázolja, az előtérben két érett búzakalásszal. Erről rögtön a tiszta búza éjszakája jut eszembe, Parti Nagy második regényének, a Hősöm terének az alcíme. A galambos szatíra után most itt van Parti harmadik regénye, Az étkezés ártalmasságáról, amit szatíraként is lehet olvasni. Vagy nem. Vagy egy abszurd világban játszódó irreális történetként. A regény főszereplője Fibinger, egy túlsúlyos férfi, termékbemutatóval egybekötött előadást tart az evés ártalmasságáról. A művelődési házban gyűlt össze a falu apraja-nagyja, hogy meghallgassa Fibinger előadását az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró nevű fogyasztó készítményről. Előadás közben feleségét és a közönséget szidalmazza, akikről nem lehet tudni ott vannak-e vagy sem. Az egész szöveg Fibinger monológja. Olvasás közben kiszakadunk térből és időből. Megszűnik a tér-idő kontinuuma. Egy másik világban érrezük magunkat, ahol csak Fibinger létezik. Létezését csak monológja bizonyítja. Az olvasó agyában Fibinger valahogy azonosul a szerzővel és óhatatlanul, az ő hangján kezdi hallani a szöveget. Az előadás tele van korholással, ideges kirohanásokkal, jól kifejezve mostani állapotunkat, nem csak a táplálkozási gondok ügyében.
    Olvasás közben a kritikus óhatatlanul összeveti a regényt Csehov hasonló című monodrámájával,  A dohányzás ártalmasságáról című művel. A helyszín egy színház, vagy művelődési ház színpada. Adva van a színtér és a hallgatóság.  Abban ugyan egy szó nem esik az előadás tárgyáról, ugyanis a főszereplő Nyuhin, hasonlóan Fibingerhez, folyamatosan a feleségét átkozza, és becsmérli. Szintén visszatérő motívum mindkét szövegben a „hogy úgy mondjam” formula, aminek használatával a beszélő felmenti magát mondandójának súlya alól. Egy embert, aki így beszél, nem lehet komolyan venni. Fibinger nem csak kövér testének, hanem feleségének és kényszerképzeteinek is a rabja. Nem tudja levetni magáról kilóit, mint Nyuhin az ócska ruháit. Fibinger nem tud levenni magáról semmit. Parti Nagy inkább beleszorítja a pulpitusba. Ezzel is jelezve, hogy Fibinger mennyire nem tud szabadulni az őt körülvevő világból, világtól.    
Csehov az önmagáért tenni képtelen ember típusát vázolta fel Nyuhin szerepében, akit a Ványa bácsiban tökéletesített.    
Az olvasóban önkéntelenül felmerül a kérdés, hová is vezet minket a történet szerteágazó, mégis egy pontban összpontosuló fonala. Nem egy bizonyos cél felé terel, hanem a magyar nyelvbe. Így akik valamilyen végső filozófiai kérdésre akarnak választ kapni, inkább olvassanak bölcseleti műveket. A szerző a nyelv textusába, rétegeibe, csodálatos világába kalauzolja olvasóját. Parti Nagy a magyar nyelv mestere. Szóképei, szószörnyetegei különös világot teremtenek, új dimenziókat nyitva a befogadó olvasónak. Roncsolt mondatataival, hibás mondatszerkezeteivel közelebb akar kerülni a beszélt nyelvhez. De Parti valóban a társadalom nyelvén beszél, vagy csak az egész költői játék? Új szavakat alkot az olvasó okulására. Játszik az idézetekkel, csak rá jellemzően felhasználva klasszikus verseinket. 
Magvető, Ár 2490 Ft.






2011. augusztus 17., szerda

Alkoholista


    A Könyvtárban barna bársony fotelek vannak, amikben kényelmes az ülés. Sokszor csak üldögélek valamelyikben, s gondolkodom, vagy kis cédulára jegyzetelgetek úgy téve, mintha valamelyik könyvből tenném azt. Hallgatom a csendet. A könyvtár kölcsönzési termében ülök, aminek közepén hosszúkás üveg ablak helyezkedik el. Ez alatt kaptak helyet a barna bársony fotelek, hogy az ott olvasó emberek megfelelő fényt kapjanak olvasás közben. Ez az üvegtető télen, amikor sötét van nem ér semmit. Nyáron meleg miatt nem lehet meglenni alatta.
    Az előttem lévő dohányzóasztalon, ami préselt fából készült –, s csak hasonlított egy dohányzóasztalra, - Gombrowicz, Miłosz kötetei hevertek s pár darab Mészöly Miklóstól.
    Két darab könyvet kölcsönöztem ki a könyvtárból. Miłosz verseit, s Esterházy Péter Kitömött hattyú című esszékötetét. A lila kötésű könyvön hattyú képe volt látható. Hihetetlen módon találok rá olvasmányaimra, amik szinte egymásból nyílnak, mint a virágok szirmai.
    Valahol a végtelen sivatagban minden porszem találkozik.
    Kikölcsönöztem a könyveket, s az ajtó felé indultam. Már léptem volna az ajtó felé, mikor megpillantom J. tükörképét a könyvtár ajtajának üvegén. J. egy barna bársony kanapén ült. Leültem mellé négy óra előtt öt perccel.
    J. kis zacskóból evett valamit, talán mogyorót. De ebben nem vagyok biztos. Nem ette meg az egészet, hanem összecsomagolta lassú, túlságosan lassú mozdulatokkal, s eltette a mellette lévő táskájába, majd szó nélkül nézett maga elé. Valamikor a csend burokként telepedik az emberre, mint például most ránk. J. szó nélkül ült mellettem a barna bársony kanapén a könyvtár aulájában két méterre az ajtótól.  Mással vagy más helyzetben nem tudok hallgatni. Muszáj beszélnem, hogy ne legyek zavarban a hallgatással, amit csak pár emberrel tudok gátlások nélkül kibírni. A beszédben tudom magam felszabadítani a gátlások alól. Mindketten hallgattunk, s néztünk magunk elé. Ránéztem a radiátor gombjára eszembe jutott egy régi gyerekkori emlék. Anyámmal abban az áruházban voltunk bevásárolni, ami már régen megszűnt, s a helyén már több fajta élelmiszer áruház is működött. Mindegyiket másnak nevezték, s mindegyik boltvezető megváltoztatta a helység berendezését. Mert van, amikor a változás egy dolgon megy keresztül, ami aztán eljut valamerre, az időben. Így nem minden végleges, hanem minden általános, s valamilyen szinten szükséges.
Az emlék, ami belefurakodott gondolataiba, a radiátor kis piros gombjáról jutott eszembe. Hasonló gombja volt az áruház radiátorának, ami mellett várakoznom kellett. A radiátort valamilyen, fából készült építmény fedte, hogy a tetejére pakolhassák a bevásárló kosarakat az emberek. A radiátor mögött, s alatt vastagon állt a por, amit nem tudtak, vagy nem akartak kitakarítani. A falat lila csempe borította, amin különböző reklámok kaptak helyet. Emlékszem arra a plakátra, amin túróból kirakott tehénfejet tettek, s aminek kicsi változata még évekkel a bolt átalakulása után is ki volt rakva az ajtó mellé. Arra, vajon hány éves lehettem, már nem emlékezem. Valószínűleg az orvostól jöttünk, hiszen más körülmények között az óvodában lettem volna. Eddig tartott az emlék, visszakerültem a mába. Szemem voyeur módján siklott a lengőajtó felé, amin már annyiszor ki- s bementem anélkül, hogy valaha is felkeltette volna az érdeklődésemet. Az ajtó mozdulatlanul állt. Aztán hirtelen megelevenedett előttem, s megszűnt létezni az anyagi világ, amiben helyet foglaltunk. Lelki szemeim előtt láttam lengeni lengő szárnyait. A fényesre kopott, négyszögletű ajtógombot néztem. Majd tekintetem a távolba siklott valamerre oldalra. A csend, mint valami égi lepedő vonta be az aulát, s minket, az élet statisztáit, akik megpihentek a barna bársony kanapén, miközben beburkolt minket a végtelen, s kézzelfogható nyugalom, ami magával ragadó, mint a viharos tenger a csendesen himbálódzó hajó fedélzetéről.
    Egy kurva mondat nem jutott eszembe hiába akartam megszólalni.
    Ha ez az ajtó beszélni tudna, kérdeztem magamtól vagy J.-től nem tudom már. Kimondhattam a kérdést, hiszen J. felelt rá.
    - Azt mondaná, fázik.
    - De nem beszél ezért nekünk, kell kitalálni, mit mondana. Valamikor írni fogok erről az ajtóról. Vajon hányan fogták meg ezt az ajtógombot, s még hányan fogják megfogni azok közül, akik még meg sem születtek, de valamilyen okból közük lesz ehhez a városhoz, ehhez a könyvtárhoz.  Mondtam J.-nek.
    Jellemző az írók egoizmusához, hogy szeretnek magukról beszélni, vagy ez valamiféle gombrowiczi tulajdonságom lenne? Mert meg akarom őrizni a pillanatot, tartani akarom, mégis kifolyik kezeim közül.
    Egyszer megmutattam J.-nek pár Ady Endre verset. Az én koporsó paripámat. Láthatóan nem tetszett neki, s olvasás közben olyan arcot vágott, amilyet senki más. Szemöldökét, s homlokát összehúzta, szemét kissé kimeresztette, száját úgy tartva, mintha valamit ki akarna köpni.
     Most nem olyan arcot vágott. Inkább barátságosat. Velem ellentétben nem beszédes, jobban szeret hallgatni.
    Mennem kellett a buszhoz, ezért elköszöntem J.-től, s kiléptem a lengőajtón, ami az előbb oly plasztikusan elevenedett meg előttem. Arcomba csapott a hideg levegő, s azt éreztem szabad, vagyok, ami J. P. Sartre szerint az ítéletünk, s amin semmiféleképpen nem változtathatunk.
    Átmásztam a padon, ami egy kis buckába van beépítve a könyvtár mellett. Gondolataimba burkolózva mentem, nem törődve azzal, ami körülöttem van. Szeretem a sötétet, mert a sötétben leszűkülnek a dolgok. Minden sokkal kisebbnek tűnik, ezért minden láthatatlanná válik.
    A buszmegállóba sokkal hamarabb megérkeztem, mint ahogy akartam, ezért majdnem félórám volt még a busz indulásáig. A megálló lámpái már szórták magukból a sárgás fényt. Az egész megállóban csak egy fedett fülkét tettek, amit megvilágít a reklámok neonlámpája. Valamire azok is jók, gondoltam magamban, s leültem a megállói padra. Miłosz verseskötetét kezdtem olvasgatni. Az első verset, a Bölcső dalt. Kevés vers tetszik ennyire, mint ez. Nem tudom hány vers tetszik, de azt tudom, hogy nem lehet olyan sok. Talán közepes mennyiségű vers tetszik, de létezik-e közepes mennyiségű vers?
    Biztosan, de ezen most nem fogok gondolkodni.
    A versnek van valamilyen furcsa, álomszerű hangulata, ami kissé Mészöly Miklósra emlékeztet.
    A lebegőszerű hangulat.
    A többi verset nem olvastam el. Inkább elővettem Esterházy könyvét, a Kitömött hattyút. Elolvastam a W. Gombrowiczról szóló esszét, ami valójában Örkény Istvánról szól, de Esterházy P., Gombrowiczot is megemlíti benne. Közben azon gondolkodom, hogyan lehetne lefordítani a brutalisierte Kultur-t. Lehetne fordítani brutalizáltnak csak ilyen magyar szó nem létezik. A szó szerinti fordítás is teljességgel értelmetlen lenne. – Miközben ezt írom, nézve a kavargó hóesést éppen ismét azon gondolkodom mit is jelent a szó. – egyébként matekóra van a levelezőn - A kavargó hópelyheket nézem miközben magamban, mondom: brutalizált kultúra. Erőszakos, erőszakolt, a hó hullása egyre ritkul. Talán a kegyetlen a megfelelő szó. – Akkor, mikor olvastam, nem gondolkodtam rajta, mert jött egy részeg nő meg a férje. A férfi elment hátra a buszokhoz vizelni. Addig felesége beállt a megállóba. Meglátva kezemben a könyvet, vagy, mert részeg volt ezért, s elkezdte mondani a mondókáját. Hallgattam, mint J. a barna bársony kanapén nem is olyan régen.
    - Sokat olvastam fiatal koromban. Mondta a nő, akiről ezt nagyon nehezen lehetett megállapítani.
    Főleg krimiket. Tette még hozzá.
    Aztán elkezdett beszélni mindenféléről, össze-vissza, előre hátra, mint általában a részeg emberek. Beszélt ötvenhatról, az agyhártyagyulladásáról, a nővéréről, valamilyen könyvről, amit a nővére olvasott, s sírt fölötte. Valakinek a haláláról is beszélt. Az nem derült ki, mikor történtek ezek az események. Aztán újra beszélt az agyhártyagyulladásáról, amit kétszer is elkapott.
    Aztán elhallgatott.
    Nem sokáig, csak addig amíg elkérte a könyvet, amit olvastam. Megnézte a címét, s visszaadta. Megjegyeztem. Mondta kis mosollyal a szája szegletében. Közben a férje is visszajött a buszok mögül, s valamilyen furcsa nyelven mondott valamit feleségének.
    - Beszélgetek!
    Mondta a férjének, aki kézlegyintéssel intézi el a dolgot.
    Sok mindent mondott, amire már nem emlékszem. A zavaros szavai közül sokat nem is értettem tisztán, néha pont a lényeges szavakat nem. Amitől egyáltalán semmit sem értettem. Valami olyasmit feszegetett, hogy neki az egész élete rossz volt, s már gyerekkorában éhezett.
    Bal kezemmel megtámasztottam fejem, jobb kezem pedig a zsebembe süllyesztettem. Hallgattam. Mert rájöttem, nekem nem kell szólnom, hiszen azzal megzavarnám. Mert néha nem valaki szavára, hanem valaki hallgatására van szükségünk.
    Már mennem kellett, mivel már beállt a busz oda, ahonnan indulni szokott a Pintér Telep irányába. Örültem, hogy végre nem kell hallgatni az öregasszony beszédét.
    Buszozás közben néztem a várost, s a felszálló embereket.
   
2006   
   










   




Álom
   
    Miközben J. L. Borgest olvasom, kinyílik előttem a világ, mint az alef az azonos című Borges elbeszélésben. Vajon lehetséges, hogy létezik a világon egy olyan pont, ahonnan a világ összes pontja látható? Múltunk, jelenünk, jövőnk?
    Eloltom lámpámat, s éjjeliszekrényemre teszem a könyvet. Nem tudok nyugodtan feküdni, az ablakon beszűrődő hold fénye az ablakhoz vonz. Az ablakhoz lépek, félre húzom a függönyt, s belebámulok a végtelen éjszakába. Csodák csodájára az egészet látom, a mindent. Azt a mindent, amiben a semmi is helyet kapott.
    Ha a világ egy kis szeletét nézed, talán az egészet látod. Lehet, hogy az egész világ egyforma, csak mi látjuk mindig másnak.
    Pár percet állhattam az ablakban, aztán visszafeküdtem ágyamba. Viszonylag hamar álomba merültem.
    A Belgrano Egyetem egyik szobája felé tartottam, Borges itt tartott öt előadást 1978-ban. Beléptem egy irodaszerű szobába. A szobában kellemes hűvös fogadott a kinti forrósághoz képest. Borges kényelmes bőrfotelben ül kezében pohár konyakkal. Azt iszogatja. Leülök a Borges-szel szemben lévő  fotelba, s töltök  magamnak egy pohár konyakot.
    Pár percig – ami a végtelen időnek tűnik az örökkévalóságban, s amit csak egy másodpercben lehet megélni – csak ülünk, s hallgatunk. Azt hittem nem is vette észre, hogy bementem a szobába.
    Borges egyszer csak megszólalt:
    Ő: Maga író?
    Én: Igen.
    Ő: Miért ír?
    Én: ... - - - ...
    Ő: Istent keresi írásaiban?
    Én: ... - - - ...
    Ő: A világ rejtélyét keresi talán?
    Én: ... - - - ...
    Ő: Talán a világ rendjét?
    Én: ... - - - ...
    Ő: Hol tanult meg halhatni?
    Én: A mindenség partjainál.
    Ő: Maga ott is járt?
    Én: Igen.
    Ő: Mikor?
    Én: A születésem előtt, amikor még bármit megtehettem.
    Ő: Most nem tehet meg mindent?
    Én: Miért ön mindent megtehet?
    Ő: ... - - - ...
    Én: Ön a rendet keresi az írásaiban?
    Ő: ... - - - ...
    Én: Netán az Istent?
    Ő: ... - - - ...
    Én: Vagy a világ rejtélyét?
    Ő: ... - - - ...
    Én: Miért ír krimiszerű elbeszéléseket?
    Ő: Tudja kedves hallgatag barátom, kaotikus korunkban van valami, ami szerényen fenntartja a klasszikus erényeket, s ez a krimi. Krimit írtak jelentéktelen, s kitűnő írók is.
    Én: Mondjuk egy posztmodern krimi?
    Ő: Nem feltétlenül, hiszen az olyan krimi, aminek nincsen eleje, közepe és vége, nem lehet megérteni. Azt mondanám a krimi védelmében, hogy nem szorul védelemre; noha némi lenézéssel olvassuk, a krimi a rend megmentője egy rendetlen korban. Olyan bizonyíték ez, melyért hálásnak kell lennünk, mert érdemes rá.
    Én: Minél érdekesebb, annál jobb.
    Ő: Tudja a valóságnak a legkevésbé sem szükséges érdekesnek lennie.
    Én: Lehet, hogy a valóságnak nem szükséges érdekesnek lennie, de a fikciónak legalább kicsit érdekesnek kell lennie.
    Ő: ... - - - ...
    Én: Mi van akkor, ha ezt a beszélgetést valaki írja, vagy álmodja? Már régen gondolkodtam a lehetőségen.
    Ő: Miért ne? Ha lehetséges, hogy egy képzelet alkotta mű szereplői olvasók, akkor az is lehetséges, hogy mi olvasók, merő fikciók vagyunk.
    Én: Ez valahol szörnyű lenne.
    Ő: Minden tárgyat szörnyűségesnek találunk, még nem ismerjük a rendeltetését.
    Én: A mester szerint milyen rendeltetése lehet?
    Ő: ... - - - ...
    Én: A mester tapintatos hallgatása takar valamit talán?
    Ő: ... - - - ...
    Itt ébredtem fel álmomból, kábán, s kissé hallucinálva. Egy repülő piros fazekat láttam a levegőben, ami emelkedett felfelé a plafonig. A látomás után kiszáradt szájjal ébredtem, ezért ittam egy pohár vizet...


A szövegben Jorge Luis Borges idézetek szerepelhetnek eredeti, vagy torzított formában.

2007


A MACSKA




    Schneider Tamás egy reggel mély álmából ébredve nagy fekete macskává változva találta magát. Összegömbölyödve feküdt ágyán, amiről félig lelógót hátsó lába. Takarója már régen lecsúszót bundájáról. Felült ágyában, s nagyot ásított, amibe beleremeget, pofája két oldalán lévő bajusza. Felkelt, s ruganyos léptekkel a tükörhöz lépet, amiben megszemlélte magát teljes macska valójában.
    - Macskává változtam.
    Könyvelte el magában a tényt, amin egyáltalán nem lepődött meg. Körbenézet albérleti szobájában, amiben rajta kívül semmi sem változott. Miért is változott volna, hiszen változása csak önmagára terjedt ki, s nem is jutott tovább annál.
    Azon kezdett el gondolkodni, hogy így macskává változva vajon hogyan fog munkába menni. A kollégái bizonyára meg fogják kérdezni macskává változásának történetét, vagy esetleg azt fogják gondolni jelmez, van rajta. Hirtelen bevillant az agyába, mi van akkor, ha valamilyen rasszista megjegyzést fog tenni valamelyik kutya párti kollégája, s a végén még kirúgatja öt.
    Ezen most nem törte a fejét, hanem végezte a reggeli tenni valókat. Azaz végezte volna, ha nem fogja el valamilyen mélyről feltörő iszonyat a víztől. Már előre bele borzongott a gondolattól, hogy a szép fényes bundáját víz érheti.
    Gondolkodásában nem lett túlságosan macskás, hiszen nem evet volna nyers egeret. A hűtőhöz ment, s ki vett belölle egy rúd téli szalámit, amit felkarikázott, s magában kenyér nélkül elfogyasztott.
     Ruhái kis nehézségekkel, de fel mentek rá. A biztosító társságnál, ahol dolgozott keményen szabályozták milyen ruhát, kell hordani. A mellényes öltöny volt a kötelező. Az egyik alkalmazott, aki nem hordott mellényt – mint mondta elvből, nem hord, (s még télen is csak egy nyári öltönyben járkált, biztosan nem volt normális),- kirúgták hiába volt az egyik legjobb munkaerő.
    A zoknival, s a cipővel sehogyan sem boldogult. Már a zokni sem ment lábára, hiszen mancsa túlságosan széles volt. Ebből adódóan a cipő sem ment fel a lábára. Ezért cipő nélkül indult el a munkahelyére.
    A villamoson senkinek nem tűnt fel semmi Schneiderben. Miért is tűnt volna, hiszen még előtte nem látták, így nem is tudhatták, hogyan néz ki. A munkahelyén sem tűnt fel húszú macskabajsza, s hegyes füle sem. Csak az egyik nyalizós kollégája a másodikról megjegyezte, milyen jól áll neki a szakáll.




    Már egy hét telt el mióta Schneider macskává változott, ami eddig még semmilyen változást nem hozott az életében. Minden napjai ugyan olyan unalmasan teltek, mint mindig
    Nyugodtan ült asztalánál, mikor leszóltak a főnökségről, hogy hivatja a főnöke. Nem nagyon akart találkozni főnökével ugyanis félt a beszélgetéstől. Azt képzelte most akarja kirúgni, amiért macskává változott. Nem tudhatta, hogy főnöke nem macska gyűlölő-e. Mégis összeszedte minden bátorságát, s felment a főnökségre.
    Főnöke vidáman fogadta a tágas irodájában, s máris dicsérő szavakat mondott rolla.
    - Tudja maga itt a legígéretesebb alkalmazottam. Nagy terveim vannak magával. Bár mostanában furcsa pletyka terjed magáról, amivel nem foglalkozok.
    - Miféle pletyka?
    Kérdezte Schneider.
    - Nem érdekes, hiszen csak pletyka. Elég magára nézni, s máris hamisnak bizonyulnak azok az állítások. De ha tudni akarja, majd később elmondom.
    Mint már bizonyára halott rolla jó ideje tervezem a hivatal bővítését.
    Schneider eben a percben valahogyan elvesztette a mondani való tartalmát, s teljesen másra figyelt. Először is megnyugodott, hiszen főnöke nem akarja kirúgni, hanem valami mást akar tőle. Ezért figyelme teljesen elsiklott a főnöke beszéde felett, s inkább a perzsaszőnyegre siklót, ami teljesen nem illet ebbe az irodába. Gondolta – némi előítélettel - főnöke igen csak újgazdag, s ez erősen tükröződik ízlésén. A szőnyeg előtt hatalmas íróasztal terpeszkedett, mint valami szikla. Mögötte viszont az asztalhoz illő szék kapott helyet, amiben főnöke tényleg királynak érezhette magát. Az iroda többi bútora is hasonló hatalomvágyról tanúskodott. A képek a falon pedig főnöke pénzét, s nem hozzáértését bizonyítódták. Schneider felfogása szerint eredeti Rembrandt, s eredeti Picasso valahogy nem fér meg egymás mellett.
    - Akkor vállalja?
    - Hogyne természetesen.
    - Reméltem, hogy ezt fogja mondani, hiszen ilyen ajánlatott senki, se utasítana vissza.
Mikor először védődött fel a vidéki iroda gondolata, még nem gondoltam magára, de mostanában annyira megváltozott, amiért számomra még szimpatikusabb lett. Nem, mintha eddig nem bírtam volna magát. Viszont rájöttem magának nincsen családja, így könnyebben vidékre tud utazni.
    Ha még mindig érdekli a pletyka, amit magáról terjesztenek, akkor elmondom. Az egyik alkalmazott a hatodikról azt terjesztette, hogy maga, macskává változott. Ami teljes mértékben lehetetlen, hiszen a valóságban senki sem tud macskává változni. 
    - Akkor nem hitt neki.
    - Hát persze, hogy nem hittem, hiszen maga nem is néz ki macskának. A részleteket, majd máskor elmondom.




    A részleteket pontosan két nap múlva beszélték meg. Schneidernek egy hete volt rá, hogy mindent elintézzen. Felmondta albérleti lakását, felesleges dolgait eladta.
    Az elutazás előtti reggel újra emberként ébredt. Felült ágyában, s arra gondolt, mint, amire minden normális ember gondolna; az egészet csak álmodta. Nem nevezték ki, s nem mondta fel az albérletét.
    A munkahelyén mindenki csodálkozott menyire megváltozott, pedig most emberként járt köztük. Gratuláltak neki kinevezése miatt, amit csak akkor mondtak el mindenkinek, ugyanis addig titokban működött kinevezése, s a többi ember kiválasztása.
    Aztán másnap Schneider a tervek szerint elutazott vidékre, ahol szép karriert futott be.
    Az irodában elutazása után elterjedt az újbóli pletyka miszerint csak azért változott macskává, hogy meg kapja a kinevezést. Ugyanis pontosan tudta, hogy főnöke kedvenc állata a macska. Ezt a feltételezést csakis aljas rágalomnak gondolhatjuk, hiszen puszta akaratból senki sem tud macskává változni.

2005

          

2011. augusztus 16., kedd

ILLATBA BURKOLT EMLÉKEZET
Ilma Rakusa: Rengeteg tenger


A könyv matt fehér borítóját egy nagy szárnycsapásokkal repülő vadlúd szeli ketté, ezzel is szimbolizálva azt a vándorlást, amit a szerző megtesz könyvében. A borító alatti kék kötéstábla azt jelképezi, mennyire fontos Ilma Rakusa számára a tenger. Ezzel a borítóval a könyv az utóbbi évek egyik legszebb Magvetős könyve.
    A cím alatti műfaj meghatározás nem regény, hanem „emlékezetfutamok”, ezzel is jelezve, a könyv csak próbálkozás a gyerek- és kamaszkor felelevenítésére. A történet az apa halálával indul, és egy apjával folytatott beszélgetéssel. A szerző felvázolja családja történetét és az események hátteréül szolgáló helyrajzot. Közép-Európát, ahogyan azt az utazó látja, a vonat ablakából. A Monarchiából ott maradt vasútállomások, kocsmák, házak, utcák, elhagyott gyárak. Az aparegényként induló történet itt átvált önéletrajzi történetté. Az első fejezetből kiolvasható egy György Péter-féle Apám helyett történet. De az olvasás előre haladtával kiderül, Ilma Rakusa saját történetét írja, nem az apjáét. Egy, a bőröndök hiábavalóságáról való beszélgetés indítja be az emlékek prousti burjánzását. Ócska, kopott bőröndök. A gyerekkor költözései, az új helyek megszokásai és illatai. Budapest narancs- és fahéj aromája, keveredve a gyanta illatával, mintha mindig karácsony lenne. Ljubljana, a barnaszén kesernyés illata és a szardínia olajos szaga. Trieszt, a tenger sós illata és a pusztító bóra zsalugátereket csapdosó szele. A gyerekkor képei filmként peregnek előttünk. Az emlékezetfutamokat megszakítja egy-egy párbeszédes rész. Megszakad a film pergése, és az olvasó átzuhan az emlékek birodalmából a valóságba. Ezekben a dialógusokban egy elképzelt, vagy valós személy tesz fel kérdéseket az olvasottak jobb megértése?, tisztázása? érdekében. Mintha előre megírná az olvasó lehetséges kérdéseit, és válaszolna azokra.
    A kamaszkor történetei élesen elválasztódnak a gyerekkor leírásaitól. Kiszakad a családból, és egyedül indul új utakra. Embereket ismer meg, akik befolyással vannak érzelmi, szellemi fejlődésére. Ezek a részek rázuhannak az olvasóra, mintha a szerző egy szuszra írta volna ki magából a felsűrűsödött élményanyagot.
    A Rengeteg tenger felfogható egy időn és téren átívelő utazásként, de egy érzékeny művészlélek intellektuális fejlődéseként is.
Magvető, 3490 Ft.      
   
 

RÉTEGEK
Joanna Bator: Homokhegy


Minden önéletrajz számadás önmagunknak. Ha már eljutottunk egy pontig, ahonnan úgy érezzük, már nincs visszaút. Ezért az agy az emlékekben keres valami támpontot, kapaszkodót. Újra él egy valamikori jelent a jelenben. Vannak a számvetésnek pillanatai. Ezek a nagy átgondolások órái. Egy ilyen pillanatban születhetett meg Joanna Bator agyában a Homokhegy terve. A Homokhegy, történetünk színtere, egy lakótelep Walbrzych-ben. Ezen a lakótelepen készülhetett a könyv borítóját illusztráló fotó. Egy panelház erkélyén áll egy kislány. A hátteret narancssárgára retusálták, kizárva ezzel a külvilágot. Ha alaposabban megfigyeljük a lányt, felismerhetjük benne Joanna Bator arcvonásait. Mégis a kép a regény egyik szereplőjét, a legfiatalabbat, Dominikát mintázza, valamikor a hetvenes években. Az anyjával és a nagymamával ők alkotják a történet három emblematikus nőalakját. Rajtuk keresztül mutatja be a szerző Lengyelország három generáción átívelő történelmét. Az egyén szemszögéből, aki éli, vagy élné az életét, csak a történelem nem mindig engedi.
    A Walbrzych-ben lakó németek a háború végével elhagyják házaikat, javaikat. Az elhagyott házakba lengyel családok költöznek. A háború mindent elsöprő szele megadta az újrakezdés lehetőségét. Mindenki élni is akar ezzel a lehetőséggel. Ezeket a reménnyel teli éveket söpri el mindenestől az egyre erősödő kommunizmus, ami rátelepszik Kelet-Európára, és ötven évig nem ereszti. Az új lakók hamar felismerik, hogy a városban nem csak homok, hanem szén is van. Erre lehet gazdaságot építeni. A város hamar fejlődésnek és gyarapodásnak indul. Új házak épülnek, többszintes panelek, betonból és vasból, mutatva az új időknek új szeleit, hatalmas szocreál emlékművekként magasodva az ég felé. 
    Az elbeszélés rétegei úgy rakódnak egymásra, mint a bányában a fekete arany rétegei. Vagy, mint egy fa ágai. Egyik történet következik a másikból. Fokozatosan ismerjük meg a szereplőket és az általuk kibontakozó történetet. Azt is írhatnám, az általuk kibontakozó történelmet. A nagymama, Zofia, a lánya, Jadzia, az örökké éhes Stefan, az élelmes nagybácsi, Kazimierz Maslak, a búskomor Wladek és az örökké varrógépe fölé görnyedő Halina  egyedülálló karakterek. Joanna Bator minden sorából érezhető a lengyel életigenléssel keveredő búskomorság.  Van ezekben a mondatokban valami lebegésszerű. Mintha minden egyes szó egy leeső homokszem lenne a Homokhegyről a történelem homokórájában. Nem csak a mondatok lebegnek, hanem úgy tűnik, a szereplők is fél méterrel a Föld felett élik történeteiket. Ez elkapja az olvasót is, magával ragadja, mint a szél a Milka csokoládé zizegő csomagolását.  
Magvető, Ár 3490 Ft.

TÖRTÉNETBEN ÉLŐK
Andrzej Stasiuk: Taksim


Egy autó ablakán két láb lóg, ki talppal kifelé. Egy pár kopott talpú, elnyűtt, Adidas márkájú sportcipő van az ismeretlen alak lábán. Valószínűleg használtan vette, valaki más már eleve elhordta. Bizonyosan egy nyugat európai férfi használta a reggeli, vagy az esti kocogáshoz. Miután kicsit elkopott a talpa, kidobta. Vagyis nem így történt, inkább elvitte egy használt  ruha leadóhelyre,abban a tudatban, hogy ot olyan emberek kapják, akik rászorulnak. Valamilyen természeti csapás miatt mindenük oda veszett, és pótolni kell az elveszett ruhákat.  Nem is gondolva arra, hogy ezekkel valakik kereskedni fognak. Máris az események közepébe vágtam. A történet két főszereplője, Wladek és Pawel használt ruhákkal és bőrkabátokkal „csencsel”. Elindulnak poros városkájukból, amit a szerző nem nevez néven, de a leírásokból sejteni lehet, melyik lengyel város is lehet a történet színtere. Utazás közben Wladek történeteket mesél Pawelnek. Pawelt a Kilenc című Stasiuk regényből ismerheti az olvasó. A Taksim ennek a könyvnek a folytatásaként is olvasható. Wladek történetei nagyobb részben 1988 körül játszódnak. Az idő, tér meghatározása a következő. Idő: az 1980-as évek vége és a kilencvenes évek. A tér kelet Európa. Románia, Ukrajna, Magyarország és Szlovákia.
    Parti Nagy Lajosnak vannak hasonló tónusú elbeszélései a Hullámzó Balaton című könyvében. 1988 körül kezdtek beáramlani hazánkba is a nyugat-európai használt ruhák. Olyan holmik, amiket addig csak külföldi divatlapok színes fotóin láthatunk. Gyerekként érdeklődve lapozgattam egy ilyen, valószínűleg NSZK-ás divatkatalógust. Csodálkozva, figyelve a nők és férfiak állandó mosolygását. Ezekben a kis történetekben, amik néha egymásba érnek, elevenedik fel egy nagy közös kelet-európai történet. Maga a fő történet ideje a 2008-2009 közé tehető. A rendszerváltások utáni eufóriának már az emléke is régen szertefoszlott, akárcsak a térség határai az uniós csatlakozás után. Pawel és Wladek szállítják a használt ruhákat, és más mindenféle használt holmit, ami éppen akad. A nyugat-európai tömegfényűzés, luxuspazarlás kegytárgyait. Ledobott, eldobott ócskaságokat. De Adidas, Nike, Lewis az áru, nem „bóvli” kínai utánzat. Útjuk során az olvasó megismeri az eldugott falvak szegényeit, dörzsölt kereskedőit, a putrikon és cigány villákon keresztül bejárva a térséget. Közben a regény hősei kalandokba keverednek. Embert is csempésznek, ha a sors, vagy az emberi kapcsolatok titkos szövedéke úgy kívánja.
    A múlt csak addig terjed, ameddig emlékeznek rá. Egy jelenetben Pawel régi újságokat dobál a kocsijába, hogy elvigye őket a MÉH telepre. „hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekbeli lapok. Még az arcokat is felismertem az első oldalon. Rég eltűntek, és a sírban rothadtak.” A kommunista múltat el akarják felejteni. Az előtte lévőre már nem emlékeznek. Csak pusztuló, romló tárgyak maradtak, még szét nem rohadnak, mállnak, mint a régi újságok percemberkékről szóló cikkei. A mesteremberek kihaltak, megszűnt az apáról fiúra szálló folytonosság. A jelenben élnek, ezért fontos minden történet, ami a rendszerváltás közben, vagy azután játszódik. Az még talán az övék. A telepek, szegénynegyedek és cigány villák lakói a fogyasztói társadalom hulladékán élnek. A jelen időtlen eseményeiből megismerhetjük a „csencselés” mesterfogásait. Azokat, aki csak pénzt látnak benne és azokat, akik az árut megvásárolják. A vásárlók szemében azok a holmik egy másik világ hírmondói. Egy olyan világé, amiben élni szeretnének, de nem adatott meg nekik ez a lehetőség. A tárgyakon és ruhákon keresztül úgy érzik, talán kicsit élik is azt az életet, amit máshol élhetnének.
    A regény egyik visszatérő fiktív helyszíne Medziborie. A tér- és helyleírásokból sejteni lehet, hogy a szlovákiai Mezőlaborcról van szó. A város főterén egy múzeum előtt pakolja ki Wladek és Pawel az áruját. Az olvasónak kell rájönnie milyen múzeum van Mezőlaborcon.  Andrew Warhola 1912-ben Mezőlaborcról Amerikába ment, ahová kilenc évvel később felesége is követte. Andrew Warhola a család harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot 1928-ban. A nevét apja után kapta, amit később Andy Warholra változtatott. Ezért van Mezőlaborcon múzeum a pop-art egyik legismertebb személyiségének. Stasiuk olyan információt csempészett bele a könyvbe, amit csak kevesen vesznek észre. A regény szerkezetében felismerhető a pop-art egyik fő mondanivalója, ahogy Robert Rauschenberg megfogalmazta. „Nem akarom, hogy a kép olyan legyen amilyen nincs. Szerintem a kép valódibb, ha a valós világ részeiből készül.” Ha a „kép” szót regényre cseréljük, más értelmet kap az egész történet. Stasiuk valódi történetet akart írni, valós szereplőkkel, ami maradéktalanul sikerült is neki. 
Magvető. Ár 3490 Ft.           




VERSÖRÖKLÉT
Kovács András Ferenc: Bohócöröklét

Bekapcsolva felejtett TV képe jut eszembe, mikor KAF új kötetére nézek. Egy tévékészülék valamikor az atomtámadás után. Az emberek meghaltak, vagy elhagyták a várost, de egy tévét bekapcsolva felejtettek, amin valamilyen futurisztikus kép játszódik. Egy férfi olvas valamit, valahol, sehol sem, de mégis valahol. A tévé képernyőjén ugrálnak a szemcsék, a sötét szobát bevilágítja a készülék gyenge fénye. Valaki lefotózza a képet, és most ezt a képről készült képet láthatjuk a kötet borítóján. Az idézőjelbe tett fülszövegből megtudhatjuk a kötet keletkezésének történetét, szabad vers-szerűen leírva. „”Ezek a versek voltaképpen a Sötét tus, néma tinta darabjaival szinte párhuzamosan íródtak, álltak össze könyvvé -…” Ahogy leírtam a szabad vers szót, KAF neheztelő pillantással nézett felém a kötet borítójáról. Tudni illik, nincs kibékülve a szabad verssel. És valóban, a cím alatt olvasható: „(Impromptuk és divertimentók, 2003-2009)”. A Néma tus, sötét tinta kötet címe alatt pedig ez: „(Vázlatkönyv, 2002-2009)”. Ennek a kötetnek a fülszövegén is egy szabad vers-szerű bevezető olvasható. KAF római férfi, újfent szúrós tekintettel néz a szabad vers szó ismételt leírásánál.
            A két kötet párhuzamosan íródott, egymástól függetlenül. A Sötét tus, néma tinta rövid versei vázlatkönyvszerűbbek, ami műfaji meghatározás. A Bohócöröklét három ciklusra tagolódik. Minden részben tizenegy vers olvasható, összesen harminchárom. A kötet felosztása hasonlít a Saltus Hungaricus című verseskönyv elosztására, ami szintén több alkalmi verset tartalmaz. A Bohócöröklét nem csak alkalmi versek gyűjteménye. Akadnak benne szép számmal alkalmatlanok is, hogy ezzel a bizarr szófordulattal éljek, kifejezve a költő ars poétikáját. A verssorokból árad az alkotás boldogsága. Érezzük a költő játékos lázát, ahogy egymás alá rakja a sorokat, ritmusba és ütembe rendezve. A rímek könnyed siklását, mintha KAF természetes beszédmódja volna ez. Ebben a költői világban, ami az ütem, ritmus, rím birodalma, megtalálható a weöresi formahűség, én tagadás, és a babitsi gondolatgazdaság, énközpontúság. KAF olyan egyszerű, könnyed mozdulattal váltogatja ezeket, ahogy más az ingét. 
            Az intertextualitás kalandjai sokféle útra csábítják költőinket. Vannak, akik sorokat értelmeznek újra, és emelnek más kontextusba, mint Parti Nagy Lajos. És van KAF, aki újra írja, értelmezi klasszikus verseinket, új mondanivalóval ruházva fel őket. Ilyen visszatérő újraértelmezett vers Babits Mihálytól az Egy lírikus epilógja. A második rész egyik utolsó verseként olvashatjuk. Nyilán nem véletlen, hogy ott van, ahol. Minden vers vallomás, és minden vallomás vers. Ez igaz az alkalmi versekre is. KAF minden sorába beletett valamit a látásmódjából, ahogyan a világot szemléli. Még akkor is, ha éppen Margócsy István születésnapjára írta azt a verset.
            A kötet címadó versét tartom a kötet legemblematikusabb versének. KAF itt kifejezi,  és ki tudja, már hányadszor újrafogalmazza ars poétikáját. Fellininek hódol vele. Persze tudjuk, róla szól a vers, ő a bús és a víg bohóc egy személyben, aki rímekkel tipor egy rémes világban.
Magvető, 1990 Ft.

KERENGŐ
Farkas Péter: Johanna

A fekete, csillogó borítót vékony csíkban töri meg a huszonegy éves Johannáról készült festmény. Mintha egy függöny mögül figyelné az olvasót. A kötet méretében pontosan illeszkedik Farkas Péter utóbbi években megjelent könyveihez. A Nyolc perc, Kreatúra, Johanna hármas Németh Gábor szerint akár trilógiaként is olvasható.
    A dőlt betűvel szedett bevezető szövegből megtudhatjuk Johanna életének néhány mozzanatát. A szöveg utolsó mondatánál elbizonytalanodik az olvasó. „A következőkben elbeszéltek főszereplője tehát akár Johanna is lehetne.” Mintha ez a mondat nem csak az olvasó megtévesztését szolgálná, hanem Farkas Péter bizonytalanságát is tükrözné.
    A regény öt fejezetre tagolódik. Az első fejezet a Cold song címet viseli. Egy komédiás csoport érkezik a városba, ahol Johanna gyerekként egy toronyban lakik. A torony motívuma foglalja keretbe a történetet. Johanna a toronyból figyeli a komédiások érkezését. A csoport énekese egy furcsa, fehérre festett arcú madárfejű férfi, akinek a leírása pontosan illik Klaus Nomi, német operaénekesre, aki valóban énekelte a fejezet címét adó Purcell áriát. A madárember - ahogy Farkas Péter nevezi a könyvben - énekét megelőzi a két komédiás meséje, ami talán Johanna történetének egy metaforikus változata. „Csupa önkény, erőszak, rosszakarat és ármány, csupa csalás és csalatkozás, árulás”…Ezek a sokat mondó sorok vezetik be a történetet és az éneket, ami a regény kontextusában utalhat Johannára és Fülöpre, ahogy körbe-körbe jár a holt testtel. „Nem látod, mi vagyok /Fagyott kővé dermedt kolonc a maga létén.” - hangzik az áriában, majd úgy, ahogyan jöttek, eltűnnek a komédiások. Azonban nem csak Johanna figyeli a komédiásokat, hanem a madárember is figyeli Johannát. „Annyira bámulta a saroglyaszínpad deszkája előtt mozdulatlanul meredő lány tarkóját, hogy szinte belefúródott tekintette a természetellenesen nagy koponyába, és azon keresztül látta maga is a komédiásokat.” A madárember látszólag egyesül Johannával, aki így akár Farkas Péter is lehetne. Az olvasó nem is tudja, ki néz, kinek a szemével, még ha csak szimbolikusan is értendő ez a nézés.  A második fejezetben Johanna megházasodik. Hajóval szállítják leendő férjéhez. Az út során viharba keverednek, ezért Johannát, hogy megóvják az esetleges fulladástól, belevarrják egy zsákba. Ez a motívum majd a lánya elrablásánál és visszaszolgáltatásánál is feltűnik. Várakozás közben egy kolostorban szállásolják el őt és kísérőit. A várakozás heteiben kedvenc időtöltésével a holt tárgyak érintésével foglalkozik. A kolostor kerengőjében jár körbe-körbe, kezével végigsimítva a bazaltból és homokkőből épült oszlopokon. Farkas érzékletes leírásában az olvasó is érzi Johanna kezén keresztül „…a különféle kristályok durvább vagy finomabb szemcséit, a lemezek, rétegek közötti finom erezetet, a repedések tört vagy recézett szélű peremét, a sekély árokban megrekedt üveges, kvarcos göböket…” Fülöp megérkezése után az esküvő és a nászéjszaka finom, pontos leírása következik. Időugrás Fülöp halálához és az azt megelőző eseményekhez. Egy pelota játék ábrázolása, amihez talán köze lehet Fülöp halálának. Ezt a szerző nem feszegeti, csak tényeket közöl és mozaik részletességű leírásokat. Mégsem vész el a részletekben. A fejezetek kis szakaszai éppen csak megvillantanak egy-egy helyzetet. „A szó kijött belőle, mint a szél, és arcáról úgy csúszott le az élet, mint egy finom szövetű, hamuszürke árnyék.” Írja Farkas Fülöp haláláról. A fejezet végén Fülöp preparált holttestét egy ólomból és fából készült, dupla falú koporsóba helyezik. A harmadik fejezet elején Johanna megparancsolja, hogy a holttestet szállítsák a lakosztályába. A parancsot Johanna ájulása miatt nem teljesítik. A királynő álmában Fülöp ott van mellette, és ő szabadon játszhat kezével a holt testen, a holt testtel. „meg akarta éleszteni a testet, magához és magába emelni, maradéktalanul és feltétel nélkül birtokolni, uralni.” Johanna ez után az álom után nem törődött Fülöp holttestének hollétével. Belevetette magát a gyászba, míg egy páter fel nem tűnt az udvarban. A páter „egy idős, telt arcú, erős szőrzetű férfi volt.” Leírása szerint pontosan egyezik azzal a páterrel, aki az első fejezetben éjszakai miséket celebrált Johannának. A páter figyelmezteti Johannát; Fülöp nem halt meg, és bármikor életre kelhet. Itt kezdődik Johanna hétszáznyolcvanhat napig tartó körben járása. Torquemada, Burgos és Hornillos de Cerrato érintésével. A páter feltűnése is felfogható egy a történetben kirajzolódó körnek. Hiszen a történet némely motívuma körforgás szerűen ismétlődik. Miközben Fülöp koporsójával körbejár, Johanna világra hozza hatodik, Katalin nevű gyermekét. A szülés pontos, mindent leíró tárgyilagos leírása következik, nem elhanyagolva a testnedvek részletezését sem. Az egész regényen végigvonul ez a részletezés, amire Farkas a könyvhöz készített jegyzeteiben így utal: „Bennük, illetve általuk ömlik össze a szülés – orgazmus – halál motívuma eseménybe.” A regény motívumaiba bele lehet illeszteni ezeket a fogalmakat. A bolyongás közben Johanna ledobja magáról a civilizáció szabályait, és visszaesik egyfajta vadállati, vagy ősemberi állapotba. Egy vadmacska is hozzászelídül, és fog neki egy nyulat. Ez a jelenet a fejezet egyik legjobb leírása. A fejezet záró soraiban egy leláncolt foglyot visznek valahová. „Fejéről csúcsos szégyensüveg meredezett…” Az első fejezetben Farkas pont egy ilyen megjegyzést tesz a madáremberre. „Nem is értették, hogyan járhat szabadon, mert az ilyeneket hamar összefogdosta az inkvizíció, magas, hegyes süveget nyomtak a fejükbe, és vaskörtét a végbelükbe.” Az olvasó itt összefüggést láthat, és akár azt is gondolhatja, mégis csak elfogták az énekest, és Johanna újra szembetalálkozik vele. A következő fejezetben már Johanna is rab. A Tordesillas-i toronyban Katalinnal együtt raboskodnak. Véget ér a körben járás hétszáznyolcvannégy napja. Farkas Johanna Tordesillasba való szállítását nem számolja a vándorlás napjai közé. A negyedik fejezetben írja le Farkas először és utoljára a labirintus szót. A regény egész cselekményét egy lineárisan haladó labirintushoz lehetne hasonlítani, amit kisebb körök határolnak. Johanna valójában egy egyenes vonalú úton bolyong, együtt az olvasóval. J. L. Borges szerint ez a legveszélyesebb labirintus. Farkas nem éri be ennyivel, nála ezek az egyenesek önmagukba fordulnak. Körforgásként fogható fel a madárfejű énekes újbóli feltűnése is, azzal a különbséggel, hogy nem Johanna figyeli, mint az első fejezetben, hanem Katalin. A két nő leírásában hasonlóságokat fedezhetünk fel. Nagy fej, imbolygó járás, akadozó beszéd. Mintha Farkas így tenné hangsúlyosabbá a bevezető szöveg utolsó mondatát. Katalint Károly parancsára szállították az udvarba, és pár nap elteltével vissza is viszik. Ugyanúgy, ahogyan hozták, belevarrva egy zsákba. Johannát is zsákba varrták, csak őt a vízbe fulladás elől óvták ezzel a módszerrel. A viselkedése miatt nem tartották oda illőnek Katalint. Beszéde értelmetlen volt. Csak figyelte az eléje járuló embereket. „…nem is az arcukon érezték a tekintetet, hanem a szájukban, a torkukban, mintha egy merev, kemény tárgyal nyúltak volna beléjük.” Ismét egy nézés leírása. Az utolsó ötödik fejezetben ismét feltűnnek a kört alkotó motívumok, és végleg önmagukba fordulnak. Újabb nagyobb időugrás. Katalint hat évvel a vissza hozatala után végleg elviszik a toronyból. Ezután új személyzet kerül Johanna mellé a toronyba. A másik szobába nyíló rést befalazzák, elzárva Johannát a külvilágtól. Utolsó sétáit egy hosszú folyosón tette, aminek leírása hasonló a második fejezetben leírt kerengőjére. „Kifordított tenyérrel, ujjaival a bazalt kristályos szemcséit érintve rótta a lépésről lépésre azonos utat…” Teljesen magába zárkózott, nem törődött a külvilággal, igaz már nem is nagyon érzékelte, mi történik körülötte. Valóság és álom összemosódott agyában. Látomásai vannak. Elképzeli Reie városának kifosztását. Egyik reggel nem bír felkelni, nem tudja mozgatni a lábát. „Az agyából kivágódó ütés csak az alsó testet érte, és szellemi állapotát nem befolyásolta.” Ez a mondat utal rá, hogy agyvérzést kapott. Áprilisra rosszabbra fordul az állapota, és hívatják hozzá azt a pátert, aki harmadik alkalommal tűnik fel a történetben. Ha lerajzolnánk a labirintus egyenes vonalát megtörő ismétlődő köröket ezek a körök a végtelen jelét szimbolizáló fekvő nyolcasra hasonlítanának. „Egy lassú, szinte alig lendülő hullám azonban végérvényesen elmosta létezését, miközben magasan a torony felett, a szétfoszló felhők nyílásában megjelent a fehér hold fátyolos korongja.”
    A történet nagy vonalakban követi végig Johanna életének fontosabb állomásait. Házasság – szülés – férje halála – bolyongás – rabság – halál.
    Az egész szöveget bejárja, mint valami kísértet Klaus Nomi hangja, ritmust adva Farkas Péter mondatainak.
Magvető, 2290 Ft.                           




2011. augusztus 11., csütörtök