2011. szeptember 8., csütörtök

A KÉP, MINTHA LÁTNÁM
Tóth Krisztina: Pixel

A digitális képfeldolgozásban a képpont - angolul pixel- egy pont egy rasztergrafikus (vagy pixelgrafikus) képen. Általános esetben ezek egy kétdimenziós négyzetrács mentén helyezkednek el, és mint négyzetlapok vagy pontok jelennek meg. A képpont a legkisebb megcímezhető illetve szerkeszthető alkotóeleme a képnek vagy képernyőnek. Minden képpont egy minta az eredeti - a modell kedvéért végtelen felbontású - képből. Minél sűrűbb a mintavételezés, annál több képpontunk lesz, annál nagyobb lesz a kép felbontása illetve pontossága.
    Így határozza meg a Wikipédia a modern technika egyik fontos fogalmát, a pixelt. Nem véletlen Tóth Krisztina címadása sem. A kötet harminc elbeszélése képpontok módjára kapcsolódik egymáshoz, egy-egy emberi testrészt helyezve a történet központjába.  Kéz, szem, láb, fej, tenyér, fog, stb. Ezek köré a testrészek közé vázol fel a szerző egy-egy életképet. Minden ilyen kép egy nagyobb kép kockája. Abban különböznek a pixeltől, hogy önmagukban is zárt egészet alkotnak. Az olvasó ízig-vérig posztmodern művet tart kezében. A szöveg narrátora első olvasatban mindentudó elbeszélő hatását kelti. Néhol látszólag belezavarodik mondanivalójába. „ Jaj, megint nem jól mondtam el, de most már figyelni fogok.” Írja A has történetében. Vagy mindjárt az első történetben így ír: „Tévedtem, tévedtem.” Ezért nem lehet mindenható narrátora a történeteknek. Vagy legalábbis úgy, mintha látszólag belezavarodna, összezavarva ezzel az olvasót. Tényleg nem tudja pontosan a történetet, vagy csak beleszól saját művébe? Ilyenkor több lehetőséget is felvázol. Mégis a sok lehetőség közül mindig a rosszabbat választja. Mintha az életben mindig a rosszabbik lehetőség győzedelmeskedne. Mintha nem a mindentudó Isten-szerű narrátort játszaná, hanem annak kicsit kevesebbet tudó, XXI. századi változatát. De ki mondta, hogy Tóth Krisztina Istent játszik? Lehet ő az ördög is. Azért kanyarodik minden története a rosszabbik végkifejlet felé. Ellentmondásos személy az elbeszélő. Folyamatos közbeszólásai kizökkentik az olvasót a történet ritmusából. Kicsit Brecht songjaira hasonlítanak, amiknek célja tényleg a néző kizökkentése volt. Az elbeszélések rövidsége sem enged tartósabb elmerülést a történetekben. Olyan gyorsan váltakoznak, mint a mozgólépcsőn állva látott elsuhanó reklám plakátok. Folyamatosan változik előttünk a kép, hely, idő. Akár csak rohanó világunk. Szereplők, helyszínek folyamatosan váltakoznak, hogy a következő történetben ismét felbukkanjanak Fő- vagy mellékszereplőként. Az időn és téren átívelő történetek színtere az egész világ. Mégis olvasás közben elbizonytalanodom. Városokat, országokat nevez meg, mégis úgy érzem, fikcióban vagyunk. Nem a valós Franciaországot, Romániát, Magyarországot írja le Tóth Krisztina, hanem egy kitalált valóságot vet papírra.
    Nem csak a szereplők csúsznak át egyik történetből a másikba, hanem maguk a történetek is. Például a hüvely történetében David elmeséli barátnőjének a nyelv történetét. Davidnak magyar a dédapja, „aki a háború poklát valahogy túlélte, de Ceausescu mennyországát már nem…” Kísérteties módon ez a mondat is visszatér. Pont a hüvely történetében. Mintha ez a történet lenne az alef. Az alef a világnak az a pontja, ami magában foglalja a világ minden pontját. Talán ebből a fejezetből látható az egész nagy végtelen történet.
Magvető, Ár: 2490 Ft.   

2011. szeptember 4., vasárnap

TŰNŐ EMLÉKEK KÖZEPÉBEN
Zsámboki Mária: Tűnő árnyékom közepében


Posztumusz megjelent könyvet tart kezében az olvasó. Szerzője nem tarthatja kezében a Novellárium sorozatban megjelent szép barna kötetet. A könyvecske elbeszéléseit láthatta megjelenni különböző folyóiratokban, és egyik írása szerepelt a Szomjas Oázis Nőantológiában is. De az nem ugyanaz, mintha kötetben látná őket viszont. A Magvető kiadó legendásán alapos és jó ízlésű szerkesztője volt. Többek között Esterházy Péter és Márton László köteteit szerkesztette. A novellaírásba későn fogott. Igaz, előtte álnéven írt két krimit és romantikus regényeket, szintén álnéven. Nem is csoda, hogy viszonylag későn fogott a novellaíráshoz. Ezekben a szövegekben sokkal személyesebb hangon ír, mint korábbi könyveiben. Írásai javarészt a gyerek- és kamaszkorból táplálkoznak. Akkor fogott tollat a kezébe, ha valami már nagyon kikívánkozott a tudatából.
   A vékony könyvecske nyolc írást tartalmaz. Címe egy Louis Aragon idézet a Befejezetlen regény című kötetből, Somlyó György fordításában: „Elémbe állt az Újhídon/Tudatlan és hiszékeny énem/S még soká álltam ott agyon/Tűnő árnyékom közepében.” Találó ez a cím, jobbat nem is találhattak volna hozzá. A szerző minden írásban önmagát keresi, azt a kislányt, aki volt. Egy valamikori énjét, de nem csak magát, keresi, hanem azt a hangulatot is, amit akkor átélt. Egy hangulat pontot, ami belevésődött az agyába. Az ilyen elmosódott emlékkockák honvágyként járnak vissza, bevilágítva emlékeink homályba burkolt képeit. Bármi elindíthatja ezt a folyamatot. Egy falatka sajt íze, az őszi eső illata, a troli suhanó hangja gyorsítás közben, nap fénye a falon. Mindenkinél más. Zsámboki Máriánál a kert, egy pöttyös kabát, vörheny. A nyári melegben a paplan jóleső melege, a huzat kellemes hidege, selyem puhasága.
    Az első írás egy nemlétező táj leírásával kezdődik. Megpróbálja felidézni a házat, ahol született és a kertet, ahol talán boldog volt. Az emlékek előhívásához egy fénykép is a segítségére siet. Vagy talán pont ellenkezőleg, összezavarja az emlékeket, hiszen a képen minden máshol van, mint az emlékezet zugaiban.
    A lineárisan haladó történetek átívelnek a gyerek- és kamaszkoron. Fokozatosan feltárulnak, kibontakoznak az emlékképekből szerkesztet történetek. Peregnek előttünk az események. Magánvetítésre vagyunk hivatalosak Zsámboki Mária mozitermében. Peregnek a képek a kertben játszó kislányról, titkos barátjáról, aki a fán lakik. A kislány naplójára vigyáz. Ezekből a kis képkockákból áll össze egy élet története. Merüljünk hát bele a puha fotelba, és nézzük ezeket az életképeket.
Magvető, 2290 Ft